Barbi Mexikoban

Péntek
Arra már sikerült rájönni, hogy mexikóiak rendkívül szeretnek megígérni dolgokat. A péntek esti bulimeghívásnak is hasonló sorsa lett, mint a Teotihuacanba való autózásnak.
De nem is baj, mert közben jött egy újabb, a project egyik részének lezárásét ünnepelendő, volt egy céges vacsi.
Ez jót is tett, egy kicsit legalább közelebb kerültünk a kollégákoz. Bent nem valami nyitottak. Nagyon jól sikeredett az egész. Az étterem egy plázában volt, de nagyon elegáns volt. Az étel finom volt, még az előétel tacos-on sem éreztem azt a tipikus kukorica ízt, és két zenész banda is húzta a nótákat. Az asztaltársaság két beszélgetésre oszlott. Valamit észrevettem, hogy pusmognak, de nem tulajonítottam nagy jelentőséget neki. Aztán egyszercsak felvonult az egyik banda az asztalunk mellé és elkezdtek énekelni, aztán jött egy pincér, egy szelet tortával rajta egy gyertyával. És nekem hozták. A dal amit énekeltek egy olyan dal, amit a szülinaposoknak énekelnek. Teljesen meghatódtam, olyan aranyosak voltak, minenki énekelte a zenészekkel és nagyon mosolyogtak.
A vicces része most jön a sztorinak, mert másnap mesélte Edina, hogy ez az egész szülinapozás ez nem is úgy volt, ahogy tűnik. Kiderült, hogy miközben mi a spanyol, a mexikói, az argentin spanyol különbözőségeiről beszélgettünnk, addig a másik beszélgetés arról folyt, hogy hogy szerezzük meg magunknak a zenészeket. Erre találta, ki Tania, hogy mondjuk azt, hogy valakinek szülinapja van, mert akkor idejönnek ingyen. És csakúgy mondta, hogy pl nekem legyen, merthogy én nem tudom, hogy miről beszélgetnek és majd jól meglepődöm. Utána mondták a többi magyarok, hogy nekem tényleg most van a szülinapom. (Végülis a nyolc napba benne voltak.), amin meg a többi nem magyar kollega lepődött meg.
Aztán volt ott egy olyan pincér, aki egy kalitkával mászkált. Nem értettem, ígyhát rögtön meg is kérdeztem, miért, erre a Christian (ő a project leader) oda is rendelte. Kiderült, hogy szerencse kártyákat húzó madár volt benne. (“Miért hagytad abba, Zakariás?… Önre fényes jövő vár. Pénz, hosszú utazás, hűség…”- gy.k. Minden egér szereti a sajtot)
Hét napig kell mindig magamnál tartanom, a cédulát és aztán széttépni.(gondolom ide sem irhatom le, hogy mi van benne) Különben az ellenkezője fog beteljesülni. Azt nagyon nem akarom… ;)
A vacsora után még tovább mentünk bulizni, egy szórakozóhelyre. Bárpult, alacsony asztalok, üvegfal, tánctér, színpad, no name együttes koncert meg dj. Semmi különös, mint otthon a táncos szórakozóhelyek. Csak itt a számok 75%-a helyi sláger, 5% Christina Aguilera, 10% többi amerikai együttes ami most divatos nálunk. Jó volt, ott voltunk egy másfél-két órát, így ½ 4 – re értünk haza.

Szombat
Megint szétszéledt a magyar csapat. Norbi elment Acapulcoba, Zoli a Guadalupe-i zarándokhelyet nézte meg, Edina, Réka meg én pedig a Chapultepec erdőbe mentünk. Ez kb a Városligettel analogizálható. Voltunk az Állatkertben is Nagyon sok és szép állat és növény van. Jól megtervezték, hogy a különböző éghajlathoz tartozó növények állatok egy helyen voltak mindenhol. Meg az elkerítést is valahogy úgy oldották meg hogy alig voltak ketrecek meg rácsok.
A szegény jegesmedvét azért nagyon sajnáltuk. Neki nem nagyon sikerült a természetes élőhelyének megfelelő körülményeket kialakítani.

Déltájban Réka is elindult Acapulcoba. Azután felmentünk a Chapultepec kastélyba. (Vajdahunyadvára dombon). Itt élt IV Miksa eszméletlen fényűzéssel. Csináltam egy-két képet a kilátásról. Szép, de az a baj, hogy pont az nem látszik, amit akartam volna lefényképezni: ameddig a szem ellát, a hegyeken túl még mindig Mexikóváros van, illetve a szmogfelhő, ami folyamaosan a város felett van.
Azután elkísértem Edinát a főtérre, most megnéztük a harangokat is. Az idegenvezetés során a hatalmas templom tetején kellett mászkálni. Végül nagyon kellett sietni, mert Edinának indult a gépe.
Hazafelé így egyedül kellett mennem, először mióta itt vagyunk. Természetesen nem sikerült csak egyszerűen kaland nélkül hazaérni.
Útközben leszólított egy helyi fiatalember, tíz-tizenöt perc félő válaszolgatás után már nem féltem attól, hogy molesztálni akarna. Nagyon rendes fickó, az a baja, hogy nyitottabb gondolkodása van az ottani átlagembereknél… az ő elmondása szerint neki nem elég csak dolgozni, meg tévét nézni…. Ki érti ezt? :)
Aztán a metron már csak annyi történt, hogy jól megfogdostak, meg a másik irányba indultam el az átszálláskor, de végül hazaértem egyben.
Zoli otthon volt már mire megérkeztem, vacsoráztunk, meg felhívtuk Orsit a főnökünket, hogy megérkezett-e már, meghogy akar-e menni még valahova aznap este.
Este Orsi átjött hozzánk, aztán elmentünk a Garibaldi térre, ami a Mariachikról híres. A Mariachik zenészek, jellemzően gitárosok. Egyenruhában vannak, egy együttes kb 6-7 főből áll, és pénzért elhúzzák az ember nótáját. Lehet szerenádot is kérni, mint mgtuduk ennek a tarifája kb 20 ezer forintnak megfelelő peso-tol indul. Körülbelül egyszerre olyan tizenöt banda lehet egyszerre ott. Van egy-két étterem is a tér szélén, de nem ültünk be, annál azért mindenki fáradtabb volt.

A vasárnap délutánt is ott kezdtük (délelőtt pihenő volt) hármasban, aztán megnéztük a Szépművészeti múzeumot. (Itt voltunk csütörtökön is egy klasszikus zenei koncerten, mert a cég kapott ingyenjegyeket, de csak minket érdekelt…)Aztán majdnem végigsétáltunk a Paseo de Reforma-n. Ez egy nagy sugárút tele parkkal meg szobrokkal. A leghíresebb az az Angel de Independencia (a függetlenség angyala) Közben persze teszteltük az utcai árusokat is. Láttunk virágvásárt is. Este amikor hazaértünk még vacsoráztunk egyet. Nem is tudtam, hogy szerertem a paella-t .(persze mert nem csípős és rizs van benne)
Érdekes volt még az Auditorio metromegállóban kiállítás volt a világ metróiról. Ott volt a budapesti is! :) , mint a negyedik legrégibb metrovonallal rendelkező város…
Egy gondom azért volt, fájt a torkom meg a fejem, és a száraz poros levegő nem esett túl jól, pláne hogy a szél is fújt. Mostmár iszom a meghűlés elleni porokat…még jó, hogy gondoltam erre is.

Sajnos a képekre most még nincs időm, majd hétvégén talán.


Képek:

A harmadik hétvége - Teotihuacan
A szombati vacsorameghívás végül egy jókora házibuliba torkollott. Mi azt hittük, hogy Gabi csak minket akar vendégül látni, de aztán kiderült, hogy meghívott még jópár barátját is. Megtanítottak néhány helyi táncot is, salsát is. Bár inkább csak hagytam, hogy vezessenek. Nagyon sok minden nem maradt meg. Azt mondták, hogy jól csináltam. Biztos volt azért benne udvariaskodás is, de tényleg nem éreztem magam ügyetlennek.
Az új barátaink, megigérték, hogy majd ők elvisznek minket a piramisokhoz. De mondtuk, hogy a többi magyar is jön, így egyszerűbb busszal. Erre ők rákezdték a szokásos módon a no te preocupes-t (ne aggódj, don’t worry) tizenhárman simán beférünk két kocsiba.

Mondanom sem kell, hogy végül busszal jutottunk elTeotihuacan-ba.

Teotihuacan egy régi indián város. Nemcsak a piramisok maradtak meg, hanem a városból is egy picike. Én nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy területen fekszik el ez az egész. Két nagyobb és több kisebb piramis volt. A napisten (férfi) és a holdisten (nő) piramisa. A napisten piramisa a világon a harmadik legnagyobb. Mindet jól meg is másztuk. Lett is egy kis izomláz, mivel a lépcsők nagyon nagyok, a falak pedig meredekek voltak. Sok túrista volt, találkoztunk magyarokkal is. A helyieknek is kedvenc kiránduló helye.

Viszont sokat rontott a kirándulás élvezetén a rengeteg agressziv árus. Ha látszott az emberen, hogy hajlandó megnézni az árut, képesek követni az embert és magyarázni a végtelenségig. Najó nekem félóra volt a rekord. (de azért az is durva, na) Az egyik árus Zoli és vendégei (Zsuzsa és Robi) nagy meglepetésére magyarul kínálta nekik a sombrero-t: “száz pezó- olcsó”. Vettek is….

A többiről beszéljenek a képek:
http://uk.pg.photos.yahoo.com/ph/barbi4blog/my_photos

Miután hazaérkeztünk, megettük a gulyáslevest, amit megelőző nap készítettünk. Egész otthonihoz hasonló íze lett.

Egyre több a munka, egyszerre több mindennel kell haladni, úgyhogy megkezdődött a nagy hajtás, amire számítottunk. Minden nap bent vagyunk sokáig.

Hétfőn és Kedden egyedül voltam, mert Zolit kiszavazták a valóvillából. :) Azaz Guadalajara-ba kellett utaznia munka ügyben, ahova én nem mehettem a költségek miatt, amiről végül kiderült, hogy a vendéglátó cég állta. :(
Megbeszéltük, hogy majd ír egy pár sort az utazásáról, de elég lustának látszik egyelőre…

Szerdán a lányok/asszonyok kaptak virágot, és délután volt egy kis Baileys-ezés és sütizés a tizenötödiken a nemzetközi nőnap alkalmából. Végülis mi magyarok nem mentünk el bulizni, mert a többiek már fáradtak voltak, meg aznap érkezett meg Edina és Norbi is, akik már a szállodában vártak. Pedig jó alkalom lett volna a két Zoli névnapja meg az én szülinapom egy kis lazulásra. Végül csak annyi volt, hogy nem otthon vacsoráztunk, hanem elmentünk enni egy pizzát, meg boroztunk egy kicsit.

Csütörtökön fél nyolc táján pedig, Karina kérdezte (ő az egyik fő kontaktunk), hogy kell-e ingyenjegy valami pop koncertre, ami egyébként fél kilenckor kezdődött. Pedron (Zoli H) kívül senki nem válaszolt, ígyhát ketten mentünk. Azt hittük ők is jönnének, és egy kicsit informálisabban is meg fogunk ismerkedni. De nem így történt. Az a vicces, hogy az Auditorio-ban volt a koncert, amiről pont megelőző nap mondtam Zolinak, hogy el kéne menni megnézni, mit játszanak stb.. hátha van vmi érdekes, mert az közel van hozzánk. Így teljesüljön minden kívánságom!
Szóval az Auditorio egy hatalmas épület, ami nem is meglepő igazán. Egy körülbelül tízezer főt befogadó létesítmény. Kívülről semmi extra, nekem nem tűnt fel, hogy milyen nagy is ez az egész. Először fura volt, hogy a lépcsők összevisszának tűntek.
A koncert egész jó volt, az volt az együttes neve, hogy Elefántok. Kicsit romantikus, olyan lehet, mint otthon a TNT. Az jutott eszembe róla. Kb fél-háromnegyed ház lehetett, iszonyú profi fénytehnikával. Legalábbis nekem tetszett. A lassabb számoknál egyszer -kétszer el is aludtunk a fáradságtól. Viszont a koncert végén az a kb 5-6 ezer ember úgy távozott, hogy sehol nem volt tömeg. Egyszerűen hihetetlen volt.
Pénteken az újak elmentek az Antropológiai Múzeumba, de mi nem mentünk velük. Amikor kijötünk az irodából akkor találkoztunk Miguel-lel és Norbival, megbeszéltük, hogy nálunk lesz házibuli. Végül csak ők ketten jöttek, vettünk csirke husit meg sütni való krumplit, sört rumot meg kólát, Zoli Pedro meg sütött valami krumplis pogácsát, amit mi még sosem ettünk… csak az volt a baj, hogy a kukorica olaj (itt minden abból van) teljesen elnyomta a krumpli ízét.

Szombaton, ami most van amikor írom ezt a bejegyzést, végre pihentünk egy kicsit. Szegény Zoli, valahol csak sikerült valamit beenie valamit… én még mindig egész jól tartom magam, bár 100% osnak nem mondanám magam ezen a téren. Lehet, hogy azért bírtuk ilyen jól idáig, mert kaptunk oltást hastífusz ellen? Szerintem van benne valami.
Épp most főztük meg a gulyás levest vasárnapra. Végre van piros paprika :), hozott Edina. Nem olyan egyszerű két pici villanyvalamin megoldani a hét-kilenc emberre való főzést. Azért sikerült.

Most pedig készülünk Gabriela-hoz vacsira. Aztán hívtak a Sandra-ék egy táncolós buliba, de ezt még egyeztetni kell mindenkivel, mert holnap megyünk piramist nézni, és korán indulunk. Meg holnap jönnek Zoli vendégei is.

Az úgy volt, hogy Sandra levisz minket, délután négykor indulnk az irodából. Vártunk-vártunk, közben dolgozunk egyszercsak azt kérdezte tőlem, hogy akkor levisz-e minket egy másik kollégánk? Kikerekedett rendesen a szemünk, mert ilyen fordulatra nem számítottunk. Valami munka ügy miatt volt ám a félretáncolás, de aztán szerencsére meggondolta magát. Még szerencse, mert különben el sem indultunk volna, mivel szállásunk sem volt folgalva. (Bözsiék pedig kijelentkeztek a hétvégére a szállodából)

Már Mexikóvárosban sikerült eltévednünk. Mindent egybevetve, jól kezdődött ez a hétvége is. Jó hosszú volt az út, körülbelül 6 órát mentünk egy megállással. Az autópályák nagyon jó minőségűek, a legtöbb helyen kétszer háromsávosak, ígyhát nagyon drágák. Nagyon sok a curva peligrosa (veszélyes kanyar-Sandra-nak nagyon tetszett ez a kis mókás egybeesés) és nagyon kevés a benzinkút, kevesebb, mint Horvátországban. Mondjuk tulajdonképp logikus is, hogy nem logikus olyan magasra benzinkutat építeni (pl 3100 m), bár, ha autópályát sikerült….

Még az irodában beszéltünk arról, hogy a két Zolit meg kellene valahogy különböztetni, valahogy szóba került hogy A Fülöp Zoli ahova spanyolra járt ott Miguel-nek hívták, mert ott is két Zoltán volt, a másikat Pedro-nak. Nekünk sem kellett több, jól rájuk is ragadt az új név.

Nagyon fáradtan érkeztünk meg. Elcsigázottan kerestünk valami szállodát, aztán az ár-érték arányt szem előtt tartva, bementünk egy utazási irodába, ahol nagy nehezen, további egy óra várakozás után kaptunk végre két szobát. Hamar kiderült, hogy a helyhiányról az Amcsik tehetnek, mert ezen a hétvégén kezdődött meg a tavaszi szünet időszaka.

Másnap reggel reggeli után lent voltunk a parton, ittunk kókusztejet, kókuszdióból (ez nem az a kókuszdió, ami mi gondolunk annak, pedig ezt is ugyanúgy hívják, csak nem szőrös). Folyamatosan ki voltunk téve a helyiek eladni akarásának, gondolom ez ilyen lehet, más tengerparti nyaralóhelyen. Nekem ez volt az első ilyen jellegű élményem. Engem azért nagyon sokkolt ez az erőszakoskodás, a második nap végére azért csak belejöttem ám az alkudozásba. Több kevesebb sikerrel vásároltam ezt-azt.
Este vacsora után még sétáltunk egyet, gondoltuk megnézzük milyen az a híres acapulcoi night life. Hááát… hogyismondjam, én nagyon másra számítottam. Szocreál neonfények, fehér kovácsoltvas szerű lovaskocsi,egy szerencsétlen pára húzza a rengetem autó között, lufival és karácsonyfa izzóval feldíszítve, szemetes utcák, szórakozóhely szórakozóhely hátán egymásba áthalló különböző dübörgő zenék. Tömény giccs és igénytelenség. Aztán elment a kedvünk a bulizástól. Volt ugyan olyan hely, ami állítólag jobb, de azért pedig rengeteg belépőt kellett volna fizetni és még a megelőző napi fáradság is közbejátszott.

A vasárnapi program is egész hasonló volt, banánoztunk (ez egy banán alakú kvázi úszógumi, amin ülni kell és kapaszkodni, mert egy motorcsónak húzza), meg befonattam a hajamat egy aranyos nénivel 50 peso-ért acapulco style-ra.

Meg kell vallani, hogy nem is szépen itt a lányok… tényleg. Magunkon kívül ;) maximum tízet, ha láttam. De olyat, mint a sorozatokban, egyet sem. Belegondolva nagy munka lehetett összeválogatni a statisztákat.Végülis, a táj gyönyörű, a víz fantasztikus volt, nagyon jól esett februárban süttetni a hasam a nappal, tudván hogy otthon esik a hó. (már fel sem tudjuk fogni). A többi dolog giccs és sznobizmus. Hazafelé jövet a kocsiban a naplementéig fotózgattam a tájat..az elragadó volt.

A sok munka mellett, kedden egyik itteni új termékünkhöz kapcsolódó bemutató és ebéd volt. Este Huba és Peti búcsú bulija volt .Elmentünk a Pata Negraba tequilazni, aztán éjfél körül haza. Itt is volt egy pici tánci-tánci, de nem sok.
Csütörtökön, az SAP-s munkatársakkalmentünk vacsorázni. Meghát a hétvégét is megszerveztük. Sandra nevü itteni kontaktunk, nagyon kedvesen felajánlotta,hogy levisz minket Acapulco-ba.